Gondolom mindenki emlékszik a South Parkból Russell Crowe Bunyózni óraszám című műsorára. Na, most 2020-ban eljutottunk odáig, hogy erre felhúztak egy egész filmet.

TELJES FILM ITT: https://filminvazio.pro/videa-film/teboly/

Sokan elfelejtik, hogy Crowe a maga idejében kifejezetten problémás, balhés sztár volt. Nem véletlen, hogy nem kis részt róla (és Colin Farrellről) mintázta Robert Downey Jr. Kirk Lazarus figuráját a Trópusi viharban. Az ausztrál színész áttörését leginkább pont ezért az olyan erélyes, dühödt figurák hozták el, mint a Romper Stomper neonácija, vagy a Szigorúan bizalmas Bud White-ja. Azóta Crowe többszörösen bizonyította rátermettségét, érzékenyebb oldalát éppúgy (Egy csodálatos elme), mint a humorosat (Rendes fickók). Most azonban ennyi év után – és jó néhány plusz kilóval később – visszatért a gyökereihez. Hogy felejthetetlen, avagy jó filmben lesz részünk?! Nem feltétlen. Hogy élvezetesben?! Már sokkalta valószínűbb.

Derrick Borte filmje a bepöccent Crowe-val nyit, majd a főcím alatt archív felvételekből láthatunk egy montázst különböző karambolokról és autósüldözésekről. Közös nevező ezekben a bejátszásokban, hogy a türelmetlenség, a düh, a frusztráció mindegyik esetben egyfajta kiváltó okként működött közre ezekben a hol szerencsés, hol tragikus végkimenetelű balesetekben. Kvázi ez a pár perc próbálja definiálni a film központi elemét, a hétköznapok folyamatosan felgyülemlő, majd egyszer csak robbanásszerűen kitörő feszültségét, amely ekkor még bizakodásra adhat okot, de eztán hamar kiderül, hogy a film lényegesen kevesebbel is beéri.

Ugyanis amint elkezdődik a Crowe névtelen szereplőjét feldühítő, Rachelt alakító Caren Pistorius (Slow West, Ragadozó városok) kálváriája, egyértelművé válik, hogy a készítők beérik esetében a panelek puffogtatásával. Válásban lévő, a kisfiát (Gabriel Bateman – Gyerekjáték-remake) annak nagybátyjával (Austin P. McKenzie) közösen nevelő anyuka, aki sem a gyereknevelést, sem a munkát nem tudja összeegyeztetni és az ebből fakadó fent taglalt türelmetlenség, frusztráció vezet ahhoz, hogy ez mind megbosszulja magát Crowe figurájának a képében. Akkor hol itt a gond, ha ez működik?!

Leginkább ott, hogy ezeket a kliséket ezer meg egy helyen láttuk már, vagyis a színészek hiába játszanak egytől egyig derekasan, ezekkel ők se tudnak mit kezdeni, amin az se segít, hogy amikor aktuális próbál lenni, azt kényszeredett Fortnite stratégia kihangsúlyozásával próbálja. (Vajon mennyit fizethetnek a játékfejlesztők, hogy akár csak említés szintjén megemlítsék a művüket?) Ráadásul nem egyszer logikailag erősen kikezdhető, és nyilván minden egyes mozifilmnek saját realitása van (még ha törekszik is a minél nagyobb hihetőségre), a logikát a nézőnek sokszor jótékonyan el kell engednie, a szereplők szerethetősége esetében pedig be kell érnie a színészek iránti szimpátiával, hogy élvezni tudja.

Azonban ott van mindennek a közepén a címhez illően megtébolyodott Russell Crowe maga, aki sokat tesz azért, hogy ne felejtsük el mégse egyhamar ezt a B-filmet. A Bud Spencerre hízott (és amúgy Bud Spencer és Terence Hill munkásságáért a mai napig gyermekien rajongó) aktor minden megmozdulásában, minden egyes dühtől, fájdalomtól és egyfajta béke reményét már réges-rég feladó tekintetében ott van az őrület. De az a fajta nyugtalanító tébolyodottság, ami furcsán ismerősnek hathat a néző számára, hiszen mi is anyáztunk már, amikor bevágtak elénk, amikor leléptek a járdára, amikor nekünk volt elsőbbségünk. Mi is rúgtunk volna fel olyan embereket, akik előttünk totyognak, csoszognak, nézelődnek, mintha az egész világon csak ők léteznének és amikor rájuk szólunk (hol illedelmesen, hol kevésbé), akkor még nekik áll feljebb, mondván ne korlátozzuk őket és egyébként is hogy merészeljük?!

Crowe és Borte ha mást nem is, azt a bennünk lüktető intenzitást kétségtelenül hibátlanul kapták el és szabadították rá a kétségbeesetten túlélni akaró Pistorius és Bateman figuráira. Ennek tetejébe a film tempója is visz innentől kezdve magával (a háttérben David Buckley pulzáló taktusaival), a tetejébe pedig nem finomkodik, de nem is válik öncélúvá, ha kell folyik a vér, törnek a csontok, tropára mennek a kocsik, lángba borulnak emberek. Ettől persze még nem lesz felejthetetlen mozi, de annyit bőven tesz, hogy jól szórakozzunk és legközelebb talán higgadtabbak legyünk az amúgy is egyre feszültebb embertársainkkal szemben.

Téboly